Anya, miért írsz?

A nagyobbik fiam a minap megkérdezte; tulajdonképpen miért is írok? Ő az, aki gyakorlatilag nem olvassa a bejegyzéseimet, ennek ellenére ő az, aki az oldalamat technikailag elkészítette, aki rábeszélt, hogy ne csak egy blogplatformot válasszak, tőle kaptam a tárhelyemet és
ő segített domain nevet választani. Ő az én kis „informatikusom”.

Hogy miért kezdtem el írni?

Magamnak írtam/írok, mert jólesett/jólesik, mert a pszichológusom javasolta, hogy „vessem papírra” az érzéseimet, és mert menet közben ráébredtem, hogy mennyi minden átértékelődik egy-egy oldal születése közben. Akkor miért is nem egy titkos naplót használok valamilyen női portálon? Nos, ezen elgondolkodtam…

Legelső írásom tulajdonképpen egy napló volt, az életem első 42 éve – 50 sűrűn begépelt oldal. Ezt nem osztom meg másokkal. Legalábbis még nem.

Tehát azért írok, mert megnyugtat, mert azt érzem, hogy valami mégiscsak megszületik a gondolataimból… a szavak összeállnak és az egymás utáni mondatokból egy kerek kis történet vagy vers lesz.

Lehet, hogy másnak unalmas, és ha véletlenül idetéved az oldalamra, két mondat után fejét csóválva elkattint. De lehet, hogy néhányan itt maradnak. Nincsenek „mélyenszántó” gondolataim és a világot sem fogom megváltani. Sőt, gyakran közhelyekről írok, talán még csak nem is következetesen, tele ellentmondásokkal… de minden egyes bejegyzés én vagyok. Egy részem, egy emlékem, egy vágyam vagy egy félelmem. Hívhatnak épp Erikának, Károlynak vagy Bettinek… mindegy.

Nemrég kezdtem az írást, mégis ragaszkodom hozzá. Nem kihívásnak tekintem, nem is gondolok bele túl sokat. Ez egy hobbi, mint másnak a bélyeggyűjtés… én ezt szeretem csinálni. Úgy érzem, sok mindenről kialakult egyfajta véleményem, és sajnos vagy nem sajnos, tapasztalatokat is szereztem.

A fiam megkérdezte még, hogy nem leszek-e szomorú, ha senkit sem fog érdekelni a mondanivalóm. Ugyan dehogy, válaszoltam, majd arra kértem, hogy képzeljen el egy folyót, egy gyors sodrásút, amiben halak úszkálnak, ami olyan tiszta, hogy az alján látjuk a tarka kavicsokat, a hatalmas köveket…

Ez egy színpompás folyó, nem tudjuk hová tart, néhol kiszélesedik, néhol keskenyedik. Ebbe a folyóba beleengedek egy papírcsónakot. Ezt én készítettem, gondosan hajtogattam, hogy minél erősebb, minél tetszetősebb legyen. A kis csónak aljára belecsempészek egy apró kavicsot, aztán nézem, ahogy sodródik… követem a tekintettemmel és büszke vagyok, hogy ilyen szépet készítettem. De tudom, hogy a csónak nem lesz hosszú életű, hiszen papírból van, előbb utóbb elázik. De addig büszkén úszik a víz tetején, és akik a part mellett sétálnak, talán még vetnek is rá egy pillantást. Lehet, hogy megcsodálják a szépségét, lehet, hogy szánakozva néznek rá, mondván, hogy lassan úgyis az enyészeté lesz. De én tudom, hogy az az én csónakom, az alján egy kaviccsal… és amikor a csónak szétmállik, a kicsinyke kő – az én kavicsom – akkor is a vízben fog maradni. Néha sikerül egy erősebb csónakot építenem, ami egy nagyobb zúzalékot is elbír, néha csak egy satnyát, amibe csak egy homokszem kerül, de minél több csónakot engedek a vízbe, annál több kavicsom lesz a végén… amiből – egyszer, majd sokára – talán felépül valami.

Ma ezt a csónakot engedtem el.